Kedves Nati!

Az elmúlt napokban sokat beszélgettem veled. Arról, hogyan találkoztunk, és hogyan lettünk olyan jó barátok. Fura, hogy az emberben milyen apró dolgok maradnak meg a legjobban a másikból. Még a múlt évezredben, egy VBB túrán találkoztunk először – sosem felejtem el, amikor egyszer csak jöttél szembe a csapattal, azt hittem elfáradtál vagy meguntad, de csak a tempó volt túl lassú, ezért elkezdtél cikázni oda-vissza. Nem sokkal később volt egy másik túra, tetszett, ahogy felugrattam a padkára, és te is meg szeretted volna tanulni. Egyből estél is egy nagyot, a frász jött rám, de te csak felálltál és jöttél tovább. Ott már biztos voltam benne, hogy nem mindennapi lány vagy. Akkoriban még nem vonzott a terep téged, inkább lovagoltál, kijártál a hegyekbe aludni. Sokáig nem is találkoztunk, amíg fel nem ismertem a bringád az elte előtt. Próbálkoztál az amerikanisztikával, de hamar felhagytál vele, nem volt neked való az a száraz, élettelen légkör.

Ekkoriban már kezdett kialakulni a bringás társaság, és az első közös várgesztesi húsvét után egymást követték a túráink. Hányszor jöttünk le Dobogókőről hóban, mínuszokban, hányszor tekertünk fel a Pilis-tetőre, és főképp hányszor cukrászdáztunk... Ahogy végignéztem a képeim, alig találtam olyan eseményt, ahol ne lettél volna ott te is. Ha belegondolok, talán több élményben volt részem a társaságodban, mint az összes barátnőmmel együttvéve. Ők jöttek-mentek, de az mindig biztos volt, hogy veled szinte bármikor felszabadultan mehetek kalandozni, és inkább nekem kell összekapnom magam, ha nem akarok lemaradni.

Ha majd a végén össze kellene írnom a legcsodálatosabb pillanataimat, egész biztos az első három között lenne, amikor sok küzdelem és fájdalom után átgurultunk a Cape Epic utolsó célvonalán. Nem sokon múlt, hiszen elkavarták a bringád a reptéren, nem jött velünk. Ott álltunk a verseny előtti este, és te a legnagyobb nyugalommal konstatáltad, hogy el sem tudsz indulni a versenyen, amire hónapok óta készülsz. Semmi felháborodás, idegeskedés, kiabálás, frusztráció. Végül mégis megérkezett a bringád időben, és aztán hajnalig vakargattuk ki a milliónyi botswanai tüskét a gumikból. Bevallom, azon a versenyen már szinte haragudtam rád, amiért ilyen megingathatatlan alázattal tudtad viselni a megpróbáltatásokat. De az ott töltött 8 napból is mire emlékszem a legtisztábban? Amikor találtunk egy eldobott gyógyszerestasakot, és a rajta lévő feliratokból arra tippeltem, a tejsavlebomlást segíti elő. Te meg gondolkodás nélkül lenyeltél belőle néhány pirulát.

Tudod, még most sem igazán hiszem el, hogy többé nem tekerünk együtt. Hogy nyáron nem szeljük át Skandináviát. Soha nem ment el még senki, aki ilyen közel állt hozzám. Persze, ez a gyomorvákuum és torokfacsaró érzés nagyon is ismerős, mint a képzeletben beszélgetés is. Veszítettem már el nagyon fontos embereket, de nem így. Azt hiszem, ez az érzés mégiscsak önsajnálat, hiszen neked már csak semmilyen vagy jó lehet. Akármennyire szeretted ezt a világot, most már ismét a mindent magába foglaló teljességben vagy, és ahhoz képest a legfantasztikusabb lejtő is csak egy gyenge illúzió. Mi, akik itt maradtunk… de rosszul kezdem a mondatot. Hiszen te nem vagy máshol, itt vagy velünk, csak már más frekvencián rezegsz, nem a mi anyagi kötöttségeinkben. Szóval mi, akik ismertünk, szeretnénk azt hinni, hogy ez nem volt véletlen. Hogy ezt te akartad. A tudatod az élet minden percét örömmel igyekezett megélni és ki szerette volna élvezni, de ott mélyen az a valódi én, akivel csak nagyon kevesen ismerkedünk meg életünkben, az már máshová vágyott. Talán ez az élet volt az utolsó próbatétel. Vagy csak menned kellett tovább. Mint az anyagi életben is – mindig az igaz vágyaid követted. Nem akartál ismert lenni, de annyira szeretted volna megosztani, amit az élményeid jelentenek számodra, hogy mégis az lettél. Mentél a magad útján, és örömmel fogadtál minket útitársul, de te akkor is mentél, ha nem tartott veled senki más. Mint most is.

Sokat köszönhetünk neked. Példát mutattál, a szabadságról, a vágyak követéséről és megéléséről. Arról, hogyan lehetünk mások anélkül, hogy kirekesztenénk magunkat. Hogy hogyan segíthetünk másoknak pusztán azzal, hogy örömmel fordulunk az élet felé, bármit is hoz. Teljes őszinteséggel, önbizalommal voltál az, aki, és ez az, amiből sokan közülünk is erőt tudtunk meríteni. Sok ember között te voltál a híd – és most már magunktól kell megtalálnunk az utat egymás felé. De az is biztos, hogy feladtad a leckét - arról, hogy mennyire meg kell becsülnünk minden pillanatot, ki kell használnunk az időt, amíg a barátainkkal lehetünk, és éreztetnünk kell velük, hogy fontosak. Nehogy ne legyen már alkalmunk bepótolni.

Szerintem nincs túlvilág, és az, amik vagyunk, csak ennek a világnak szól. Nem nézel minket fentről, és soha nem fogunk már együtt tekerni a mennyben sem. Mert olyan nincs. Van viszont a mindenség, ez a mindig is volt, sohasem változó és oszthatatlan óriási energiatömeg, amelynek néhány apró darabkája az anyaggá formálódott energia illúziójában különállónak éli meg magát. Te már tudod, hogy valójában minden egy. Ugyan a hangod már nem halljuk, és nem mehetünk veled túrázni, de mindaz, ami voltál, hiánytalanul itt van. Minket még az érzékszerveink fogságban tartanak, és sosem leszünk képesek felfogni, mit is jelent a visszatérés az élet forrásába. De ha velünk is megtörténik, ami veled, már tudni fogjuk, hogy valójában mindig is együtt voltunk.

De azért addig is… ez a világ már sosem lesz a régi nélküled.

http://www.youtube.com/watch?v=RrVb3HazHkE

pix